HÍREK

– Hogyan lettél a labdarúgás szerelmese? Mesélj a kezdetekről!

– Már egészen kiskoromban jó barátságba kerültem a labdával, mozgékony gyerek voltam. A focit akkoriban az otthoni Sokol rádiónkon követtem, elsősorban a magyar bajnokságot. Erdélyben csak rádión keresztül lehetett hallgatni a meccsek közvetítéseit. Elkezdtem én is focizni, 17 éves koromban szerepeltem először a Székelyudvarhelyi Haladás felnőtt csapatában. Érdekes, mert Romániában már akkortájt bevezették azt a szabályt, hogy saját nevelésű fiatalnak mindig kell lennie a csapatban, ezzel az MLSZ pedig csak most kezdett kísérletezgetni, holott lassan negyven év telt el közben. 21 esztendősen kerültem Németországba, ahol harmad-, negyedosztályban játszhattam.

– Mikor jöttek az edzői ambíciók?

– Mondhatni rögtön ezután. Úgy döntöttem, hogy az a biztos, ha civil szakmát tanulok ki. A futballedzői papíromon kívül négy, különböző szakmám van; szerszámkészítő géplakatosnak tanultam, aztán hivatásos gépkocsivezető lettem, majd tűzoltóképzésen vettem részt, végül pedig eladási, marketing szakon is elvégeztem az egyetemet Kölnben. Szerencsére, a Ford németországi vállalatánál találtam állást, eleinte, mint szerszámkészítő, aztán – úgy öt év után – az eladási marketingosztály vezetője is lehettem. Viszont hiányzott az életemből a labdarúgás, úgyhogy Kölnben elvégeztem a Tanárképző Főiskolát, az UEFA A licence-szel pedig elkezdhettem munkát vállalni a sportban. Ahogy visszagondolok, roppant hálás lehetek a Fordnak, hogy a munkám mellett engedélyt adtak arra, hogy edzőként képezzem magam, sőt a Borussia Mönchengladbach ifi csapatát edzhettem is. Akkor még másodállásban, végül azonban döntenem kellett, hol akarok dolgozni, és a futballra voksoltam.

– Hogyan emlékszel vissza a fiatal László Csabára, aki elkezdte edzeni a német ifjúságot?

– Nagyon élveztem, ekkor már főállásban megkaptam a ’Gladbach U16-os csapatát, közben pedig játékos-megfigyelőként is dolgoztam, Kölnben „scoutoltam” a fiatalokat, edzettünk a csapattal, mindezek mellett pedig a családom is ekkor kezdett letelepedni Németországban. Nem láttam őket túl sokat, reggel hatkor ébredtem, elmentem futni egy órát, elvittem a gyerekeket iskolába, aztán indultam edzésre. Aztán jött az újabb izgalmas lehetőség, Lothar Matthaus lett a magyar válogatott szövetségi kapitánya, aki olyan embert keresett maga mellé, aki a német-magyar viszonyokat egyaránt ismeri. Ő ugye a karrierjét szintén a Borussianál kezdte, és végül rám esett a választása, így lettem a segítője, de közben meg tudtam tartani a pozícióm a ’Gladbachnál. Mikor pár évre rá a Ferencváros megkeresett, hogy dolgozzak nekik, így már nem maradhattam tovább Németországban, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy ezzel indult el igazán az edzői pályám.

– Visszatérve a tanulási folyamatra. Hatott rád valaki, ezen időszak alatt? Egyszerűbben, volt példaképed?

– Nem tartottam soha senkit példaképnek, nem akartam másolni. Négy nyelvet beszélek, és már évek óta jó minőségű futball-szakirodalmat lehet olvasni, különböző nyelveken. Ezt próbáltam kihasználni, a mai napig olvasok szaksajtót, szakmai elemzéseket, melyek nem köthetők igazán személyhez. Minden edző, alapvetően saját maga kell, hogy felépítse filozófiáját, stratégiáját, hogyan képzeli el a védekezést, mit gondol a középpályáról, támadásokról.

– Már kiforrott edző vagy. Hogyan látod magad kívülről? A könyved borítóját hogyan jellemeznéd?

– Úgy látom, hogy a mai László Csaba, a Bajnokok Ligája selejtezőt, a Ferencvárossal, Prágában nem veszítené el. Ezt azért is gondolom így, mert egészen egyszerűen az idő múlásával nagyon sokat tapasztaltam, ez pedig a korral jár, egyre több meccset eltöltve a pálya szélén, az ember egyre többet tanul, magáról és erről a játékról is. Olyan edzőnek tartom magam, aki képes megújulni. Ha bízol magadban, és a téged körülvevő stábban, játékosokban, ez nem is túl nehéz dolog.

– Említetted, hogy fontos, hogy a vezetőedző mindig fejlessze magát! Te milyen területen szeretnéd képezni magad?

– Volt rá példa, hogy nem kaptam meg munkát azért, mert az adott klub vezetői meg voltak győződve róla, hogy nehezen tudnám – külföldiként – az adott ország futballjára jellemző hagyományokat, védjegyeket adaptálni. Nem szabad, hogy bedaráljon az idegen filozófia, de nem is erőltetheti rá akárki, a maga stílusát a csapatra, meg kell találni a harmóniát. Megítélésem szerint ebben is tudtam már fejlődni, de még mindig van hová.

– Milyen filozófiát vallasz magadénak?

– A kelet-európai futballban nevelkedtem, de megint csak azt tudom mondani, hogy az élet, és az idő úgy hozta, hogy a németes, angolos stílust érzem sajátomnak. Szeretem a tiszta játékot, ami mégis fizikális, az általam tanult, itteni stílussal – ami lényegesen technikásabb, mint mondjuk az angol foci – szeretnék amolyan kevert, hibrid filozófiát magaménak mondani.

– Szóba került a család, hogyan tudod beosztani a szabadidőd, velük is tudsz azért kellő időt tölteni?

– Igazi kozmopolita famíliám van. Skóciában van a családi fészkünk, a szülőház viszont Székelyudvarhelyen, amit ugyancsak nagy becsben őrzünk. A gyermekeim Németországban születtek, ugyanazt a színes életmódot folytatják, mint én. Így valóban nem könnyű hétvégeken családi ebédekre összegyűlni, lényegében állandó mozgásban vagyunk, mindenki ingázik Európa nagyvárosai között. A család is kicsit olyan, mint a futball klub, mindenki tudja a maga szerepét, folyamatosan kapcsolatban vagyunk, és a NŐ, a háttérben összefogja az egészet, és ebben az életformában is tudunk időt szakítani egymásra.

– Jó is, hogy beszélünk az eddigi állomáshelyeidről. Félretéve a focit, pusztán kulturális szempontból, melyik ország fogott meg legjobban?

– Egyértelműen Uganda, illetve az egész kontinens, Afrika. Sok helyről hallottam már, hogy vagy lázba hozza az embert, vagy az első alkalommal megutáltatja magát veled. Engem teljesen magával ragadott a közeg. Mikor a skót Hearts kivásárolt ugandai szerződésemből, és Kampalából, a fővárosból Edinburgh-be költöztünk a családdal, alig lehetett meggyőzni őket, hogy hagyjuk ott Afrikát, úgyhogy elmondhatom, hogy mindenki szívébe zárta a helyet. Érdekes volt nagyon az a közeg, az európai emberek többsége valószínűleg nem is tudja elképzelni milyen hely is lehet a fekete kontinens, nagyon távol áll tőlünk az ottani életforma, egészen közel érzed magadhoz a természetet, csak jó emlékeim vannak arról a helyről.

– Mit szeretsz szabadidődben csinálni, már ha van ilyen?

– Azok közé az emberek közé tartozom, akiknek sokszor nem elég a 24 óra. Szeretek baráti körben focizni, sajnos most a térdeim miatt erre nincs módom, pedig ahhoz, hogy levezessem a feszültségem, mozognom kell. Nem dohányzom, nem iszom, viszont bármikor, ha tehetem szeretek mozgásban lenni, squashozni, teniszezni is imádok, bárhova szívesen megyek, ahol ott van a labda. Ugyanakkor bármilyen sporteseményre előszeretettel járok nézőként is. Kézilabda, kosárlabda, jégkorong, ezek mind lekötnek, sőt, sokszor ellesek más sportágakból ötleteket, amiket aztán be lehet építeni a futballba. Talán ki is lehet találni a pályámból, hogy utazni is szeretek, de a színházi előadásokat is élvezem.

– Hogyan látod a jövőképed? Tud manapság egyáltalán vezetőedző előre tervezni?

– Sajnos nem. Nagyon ritka napjainkban, hogy bármely klub struktúrája évtizedeken át változatlan maradjon. Tulajdonosok jönnek-mennek világszerte, akik gyakran szeretnek beleszólni a szakmai kérdésekbe. Ez konfliktusokhoz vezet. A tulajdonos félti a pénzét, nem kap minden esetben garanciát, hogy a gondolatait majd éppen az adott edző fogja megvalósítani, ezért inkább leváltja. Az MTK Budapest éppen ezért volt roppant szimpatikus, mert egyeztek az álláspontok. Az általam is képviselt, hosszú távú, projekt-szerű gondolkodás évtizedek óta ennek a klubnak sajátja, értéknek tekintik az állandóságot, amiben én is hiszek. Leginkább a közeljövőre koncentrálok, még inkább a jelenre. Azért jöttem Magyarországra, mert találkozni akartam olyan emberekkel, akik a hazai labdarúgás jobbá tételén fáradoznak. Ha igazán messzire tekintek, azt mondanám, hogy szeretném még kipróbálni magam más futballkultúrákban. Már megfordulhattam Afrikában, Skóciában, Litvániában, Nyugat-, és Kelet-Európában, de jó lenne idővel még többet tapasztalni, mindig van hová fejlődni, sosem láthatsz eleget.