HÍREK

"Ha befogod a szád, ráteszel még egy lapáttal, még többet futsz, dolgozol hányásig, abból lesz valami" - interjú Futács Márkóval (lapszemle)

2022-03-30

"Ha befogod a szád, ráteszel még egy lapáttal, még többet futsz, dolgozol hányásig, abból lesz valami" - interjú Futács Márkóval (lapszemle)

A bunteto.com készített interjút Futács Márkóval.

16 évesen belevágott az ismeretlenbe, de ellentétben az azóta hasonló útra térő számos sporttársával, Futács Márkó nem süllyedt el – pedig előfordult, hogy magasra csaptak körülötte a hullámok. És ha sokszor türelmetlennek is bizonyult, kitartásának meglett a jutalma: közönségkedvenccé vált Portsmouth-ban, horvát gólkirállyá Splitben, Ligakupa-győztessé Diósgyőrben.

– Az MTK a tizenkettedik profi klubod, s lehet, nem az utolsó. Összehasonlítva az első klubváltást, mondjuk amikor a Nancyból Brémába igazoltál, a tizedikkel, ég és föld? Egy ideje már magától értetődő természetességgel költözöl egyik helyről a másikra?

– Persze, de sok minden befolyásolja, milyen érzésekkel váltasz klubot vagy országot. Ha egy jobb helyre mész, és azt érzed, egyre jobb vagy, pozitív energiák szabadulnak fel, s megint más, ha épp negatív spirálban vagy, és azért váltasz, mert nagyon nem jönnek össze a dolgaid. Sok minden befolyásolhatja a hangulatod, hogy kezdő vagy-e vagy sem, hogy miképpen kezel az edző, mégis, amíg nincs család, sokkal könnyebb váltani és megszokni, hogy állandóan mozgásban vagy. Huszonnégy évesen nem okozott problémát Törökországba szerződni, ma, a két kislányommal sokkal inkább megfontolnám, hova menjek. Szóval minden korszakodban másképpen éled meg a váltást. Tizenhat évesen jött az első nagy változás, amikor a Fradiból a Nancy akadémiájára igazoltam, ma már tudom, nem voltam rá kész, nem voltam elég érett. Idővel aztán minden szempontból egyre profibb lettem. Fiatalon persze könnyebb a beilleszkedés, az első idegen nyelv elsajátítása után viszont könnyebb egy újabbat megtanulni. Azt mondjuk sajnálom, hogy a horvátot nem tanultam meg. 

– Van, akinek direkt célja minél több országot, kultúrát megismerni, te korábban azt nyilatkoztad, leginkább a türelmetlenségeden múlt a gyakori klubváltás: ha nem játszottál, máris el akartál húzni máshova. 

– Így volt. Nancyban, amikor megkaptam volna az első profi szerződésemet, olyan edző irányította az első csapatot, aki nem igazán részesítette előnyben a fiatalokat, s mert jött a neves Werder ajánlata hosszú távú szerződéssel, a lehetőség túlságosan is csábítónak tűnt ahhoz, hogy nemet mondjak. Csak hát az a Bremen Claudio Pizarróval, Mesut Özillel, Markus Rosenberggel állt fel többek közt, én meg nehezen fogadtam el, hogy maradjak türelmes, amikor a portugál válogatott Hugo Almeida ül mellettem a padon. El is mentem Ingolstadtba kölcsönben. Lehet, ha huszonhat évesen igazolok Brémába, másképp alakul a sorsom.

– De senki olyan nem volt melletted, aki azt mondja, ácsi, ez a Bréma bivalyerős, tizenkilenc évesen nem feltétlenül lesz esélyed bekerülni a csapatba, maradj még a Nancyban legalább egy évet, hogy beleerősödj a felnőtt futballba.

– Nem. Filipovics Vladannal csak a Werder után kezdtem el együtt dolgozni, akkor senki nem segített abban, merre induljak el. Egy ideje mentál coach-csal dolgozom, ha akkoriban van mellettem egy, másképp reagálok az egyes helyzetekre. Abban az időben nem volt még divat az efféle külső segítség, legfeljebb csak a nagy kluboknál, pedig pont akkor, tizennyolc-tizenkilenc éves korban lenne a legfontosabb igénybe venni a munkáját. Diósgyőrben már együtt dolgoztam a mentáltréneremmel, jó évet is produkáltam. Törökországba igazolva megszakadt a kapcsolat, ám a Mersinben súlyos térdsérülést szenvedtem, ami után elhatároztam, folytatnunk kell a közös munkát.

– Elidőzve még a menedzsertémánál: a jó ügynök az egyik legfontosabb tényező egy fiatal játékos életében?

– A nagy döntésekben mankót jelenthet, de a mindennapokat nem dolga segíteni, az a mentáltréner feladata. Az ügynök abban segíthet, hogy hoz neked egy jó mentáltrénert, illetve saját masszőrt meg fizioterapeutát, akivel folyamatosan együtt dolgozhatsz, aki megismeri a tested, és klubváltás esetén is ott van neked.

– Ha nem is voltál még kész tizenhat évesen, hogy élted meg a Franciaországba költözést? Mert nyilván nagyon izgatott az ember, már csak az újdonság varázsa miatt is, de nagyon nehéz lehet az eleje. Vagy neked Rudolf Gergő miatt kevésbé volt az?

– Sokat segített, ettől még nem volt egyszerű. Ő a Nancy profi játékosaként bent lakott a városban, mi akadémisták az erdő közepén elhelyezkedő komplexumban. Ezért aztán csak ritkán találkoztunk, de ennek is megvolt az előnye: magyar szó híján könnyebben sajátítottam el a nyelvet. Ha sülve-főve együtt vagyunk, lehet, meg sem tanulom a franciát. Tizenhat évesen távol kerülni a családtól nem egyszerű mindenesetre. A mai magyar tizenhat éveseknek sem, akiken viszont azt látom sajnos, nem elég tudatosak, nem hajlandóak mindent feláldozni a futballért. Ezzel szemben Horvátországban azt tapasztaltam, a legtöbben mindent feltesznek a futballra, a szüleik dettó. Anno bennem is ott motoszkált, hogy de jó lenne külföldre igazolni, tetszett a csillogás, de nem készültem fel rá. Márpedig ha így kerülsz be Franciaországban egy bentlakásos iskolába száz francia közé, az első félév kemény. Pláne, hogy addig lóghattál edzés után a haverokkal, elmehettél moziba – a változással rendesen kilépsz a komfortzónádból.

– Azt is mondtad korábban, hogy már tizenhat évesen úgy néztél ki, mint huszonöt évesen, szóval sokkal inkább mentálisan kellett megérned a felnőtt futballhoz, semmint fizikailag. De feltételezem, az előbbi sokkal nehezebb.

– Egyértelműen. A fizikumom rendben volt, mentálisan kellett megfelelnem a kihívásoknak. Ez még a kulcs a magyar fiataloknál, hogy gondolkodásban, hozzáállásban mennyire képesek felnőni a feladatokhoz.  Egy tizennyolc-húszéves német vagy angol simán legyilkolja az ellenfelét a Premier League-ben vagy a Bundesligában, ebben mi le vagyunk tőlük maradva, én is le voltam.

– Ugyancsak mesélted, hogy két-háromezer eurós akadémiai fizetést kaptatok Nancyban, ami nyilván aprópénz a profi világban, de akkor tiniként nagyon soknak számíthatott. Érdekelt akkor bármennyire is a pénz? Az is egyfajta ösztönző már tizenévesen? Vagy akkoriban csak játszani akartál? 

– Természetesen ösztönöz, és büszke is voltam magamra, hogy ennyit keresek. Egy otthoni tizenéves akkoriban jó, ha hatvan-százezer forintot kapott havonta, én hazalátogatva persze, hogy büszkén vállaltam, mennyit keresek. Az akadémiai teljes ellátás mellett nem kellett ráadásul semmire sem költenem. Ha havonta egyszer bementünk a városba, a Zarában vettem magamnak egy pólót, és slussz. Ennyit költöttem. De bármennyire is motiváló a pénz, a fő cél mégiscsak az, hogy játssz. Ezért is mentem Franciaországba, mert az az egyik legjobb iskola. Az utánpótlásában van két-három éved tanulni, fejlődni, profivá válni, mondhatni a tökéletes ugródeszka. 

– Sokfelé dobbantottál aztán, karriered csúcsállomásai közt alighanem a Portsmouth-t, a Diósgyőrt és a Hajdukot érdemes megemlíteni, legalábbis ha a teljesítményed a kritérium.

– Angliában a Portsmouth-ban robbantam be, gólokat szereztem, jól ment, nagyon sajnáltam, hogy a klub pénzügyi gondjai miatt el kellett jönnöm. Ha nem sújtják szankciókkal a klubot, meglehet, hosszú távon maradok. És pont szükségem is lett volna még arra a kis időre Angliában. Egyetlen Championship-szezonnal a lábamban a Leicester túl nagy falat volt. Ha lett volna persze már akkor mental coachom, másképp alakul a leicesteres időszakom. Mert segített volna abban, hogyan reagáljak a problémákra, a nyomásra, ami a klub játékosára nehezedik. És nem kell itt túl nagy dolgokra gondolni, de épp az apróságok döntik el, mire viszed: hogy miként reagálsz arra, ha sokáig nem tesznek be a csapatba, hogy olyankor is ugyanazzal az elánnal, lelkesedéssel vágsz neki az új hétnek, igyekezve versenyben tartani magad, vagy a földig rombolod az esélyeidet azzal, hogy kevésbé teszed oda magad. Azért is nehéz persze az angol második ligában érvényesülni, mert egymás után jönnek a meccsek, és ha csak tíz perceket kapsz, nehéz fizikailag és mentálisan a topon lenni. Ha nem vagy benne ebben a ritmusban, nagyon erősnek kell lenned belül, hogy élni tudj a ritka lehetőséggel. Velem előfordult, hogy feladtam. Az volt bennem, hogy úgysem játszom, ezért aztán nem is adtam bele annyit az edzésen, úgy pedig képtelen voltam bizonyítani, amikor megkaptam azt a kevés esélyt. Ha beállítottak, felsültem. A tanulság: mindig készen kell állni. A mai futballban ráadásul sokszor a cserék döntik el a meccseket, szóval a lehetőség adott, de ha feladod, az edző joggal mondja, hát ezért nem játszik, mert ezt csinálja, ha beáll. Úgy jöttem el persze onnan, hülye az edző, de már tudom, korántsem volt az. Ha befogod a szád, ráteszel még egy lapáttal, még többet futsz, dolgozol hányásig, abból lesz valami. A befektetett munkának mindig meglesz az eredménye. A türelmetlenségem mozdított el Leicesterből is: sokkal többet akartam játszani.

– A Diósgyőrben, még mindig csak huszonhárom évesen játszottál is, nem is akárhogyan.

– Feldobott a tudat, hogy hazajöhetek. Miskolc nem Budapest, azt gondoltam, itt nyugodtabb körülmények közt, csak a futballra koncentrálva készülhetek. Jöttek is a gólok, kellett persze hozzá egy kiváló együttes. Azóta sem volt szerintem a Diósgyőrnek olyan csapata. Játszottunk két kupadöntőt, megszerettek a szurkolók, rengetegen jártak ki a meccseinkre, válogatott lettem; mondhatom, remek volt.

– Ahogyan sokáig Split is… 

– Azt gondoltam, hosszabb távon a Hajdukban maradok, mégsem így alakult a történet. A horvát gólkirályi címem után kellett volna egyet lépnem előre, volt is rá bőven lehetőség azelőtt, hogy megsérültem a Dinamo Zagreb ellen, a klub azonban nem engedett el. Azt akarták, hogy az Everton elleni play-off-meccsen az El csoportkörébe segítsem a Hajdukot, néhány nappal azelőtt, a Dinamo elleni meccsen azonban elszakadt a keresztszalagom. Ennek ellenére nagyon bíztak bennem, erre utalt, hogy szerződést hosszabbítottunk, de megtörtént az a sajnálatos incidens, ami után nem volt maradásom.

– Az akkori hírek szerint a spliti huligánok kérdőre vonták, vagy inkább megtámadták a Dinamo ellen nagyot hibázó csapattársadat, akinek a segítségére kelve te is kaptál. Sokkoló lehetett az élmény.

– Már csak azért is, mert ezt ők fényes nappal a város egy központi helyén merték megcsinálni, ráadásul velem szemben, aki azt gondolta, gólkirályként a szívükbe zárták a drukkerek. Úgy gondoltam, a Torcida is…

– Ugyancsak szörnyű élmény a törökországi vendégszereplés? Csak mert Mersinben, közel a szír határhoz szenvedtél először térdszalagsérülést, amit a rossz lelkiállapotodra vezettél vissza.

– A második szezonomban nem játszottam annyit, mint reméltem, emiatt nem éreztem jól magam. A hely amúgy rendben volt, és jól is kezdődött a törökországi légióskodás. A klub akkor került fel az első osztályba, az első ötben voltunk félévkor, hetedikként zártunk, folyamatosan játszottam, a tengerparton éltem, sok külföldi játékostárssal a csapatban jól éreztem magam. A második idényben azonban fizetési gondok adódtak, nem is kaptam elég lehetőséget, ami alaposan rontott a hangulatomon. Az egyik edzésen el is szakadt a térdem. Vallom, a lelki bajokból következnek a fizikaiak. Aztán meg ki sem fizettek, szóval a vége nem lett valami happy.

– Csakhogy Horvátországban is szenvedtél súlyos térdsérülést, pedig ott rendben volt a lelked és nagyon ment a futball.

– Igen, de az első szezon után szanaszét volt a fejem, éppen amiatt, hogy nem engednek el, miközben számos príma csapat jelentkezett be értem. A sérülés lelki eredetű, én ebben hiszek, még ha persze fáradtság is kiválthatja. A Hajduk emiatt csalódás.

– Az MTK helyezése gondolom szintén. Ha azt kérdezem, bent tud-e ez a csapat maradni, nyilvánvalóan azt feleled, igen, de mi az, ami miatt ezt meggyőződéssel vallod?

– Az a futball, amit produkálunk, nem egy kieső csapatra vall. Lehet, hogy a játékunk minősége a gólok számában és pontokban egyelőre nem jelentkezik, de ha elkapjuk a fonalat, lehet egy jó sorozatunk. Az meg rajtunk múlik, két-három, vagy négy-öt meccsig tart ki. A játékosállomány megvan hozzá, a játék szintén, a hozzáállás megfelelő, az öltözőben rend van, ennek most már eredményekben is meg kell mutatkoznia.

– A remélt gólok mellett vezérnek hívtak a kék-fehérek a Hungária körútra? 

– Azt hiszem, igen. Immár tapasztalt, idősebb játékosként érkeztem meg, aki remélhetően nyugalmat áraszt és az egymás közti jó kommunikációt is segíti. Valamennyi rutinos, télen érkező új embernek ez a feladata.

– A bensődből fakad a vezérszerep, vagy dolgoznod kell rajta?

– A pályán, a teljesítményemmel, példát mutatva igyekszem az lenni. Elsősorban a játékomra koncentrálok, hogy azzal ösztönözzem a többieket. Ha túlpörögném a szerepet, ha állandóan hangoskodnék az öltözőben, túl sok energiát fecsérelnék el felesleges dolgokra. A legnagyobb segítség a példamutatás. Ha meccs közben bármikor is elfáradtam, nekem mindig sokat segített, ha balra tekintve azt láttam, bár a társam is majd kipurcan, összeszorított foggal küzd, hajt tovább.

– Harminckettő lettél nemrégiben, feltételezem, sokáig küzdesz még.

– Ó, hogyne. Elvégre egyre jobban érzem magam a bőrömben. Lehet, Benjamin Button vagyok. 

Forrás: Büntető

Kapcsolódó cikkek

következő Mérkőzés

2022-09-28 16:00 ESMTK Stadion

MTK BUDAPEST II

VS

MAKÓ FC

Ne maradjon le egy eseményről sem! Iratkozzon fel ingyenes hírlevelünkre:

Szponzorok

Prohuman